Az olasz brigád biográfiája szerint hard rock/metal zenekarként indult pályafutásuk 1999-ben és nem összetévesztendõ a német death/grind bandával. A kezdeti idõkben old school heavy metalt nyomtak majd az egyik gitáros távozása után a klasszikus metal védjegyeket megtartva dallamos black/thrash irányba indultak tovább. Legnagyobb sikerük eddig a Metal Hammer magazinban a legjobb demoja cím, amit ötször is sikerült kiérdemelniük. Albumkritikám tárgya sorban a második nagylemezük két kislemez mellett.
Ezek után nagy érdeklõdéssel vetettem magamat a hanghordozó meghallgatásába. Mindig is tetszettek azok a zenekarok, akik a súlyos zúzásokat dallamos, akár ikergitáros kiállásokkal, szólókkal kombinálták (pl.: Dissection, Naglfar vagy egy méltatlan elfeledett kultikus svéd banda: Dawn). A Storm of the light's bane például többjük legkedvencebb albuma egyben!
A borító alapján mindent gondolna az ember, de nem a fent említett stílust. A kép egy Szárnyas Fejvadász-szerû felhõkarcolókkal teli városképet mutat. A sötéten digitalizált képbõl éppen csak annyit látni, ami még nem zavaró. Ennél ezerszámra vannak ötletesebb borítók.
Ehhez képest a zene egy nagyon rövid loop-os indítással berobban és máris kezdetét veszi a kétlábas tempójú, fürge ujjakkal játszott húrnyúzás svéd melodikus death metal módra. A durva ének után nemsokára pedig következik a dallamos kórus is. A harmadik, címadó számot (Black Era) a Ponyvaregény címû film egyik bevágása indítja, ami egyben a teljes második szám. Itt a tempóból visszavesznek, viszont a gitárosok folyamatosan váltogatják egymást kidolgozott és kellemes fülbemászó dallamos szólóikkal. A negyedik felvonás egy rövidebb, igazi hard rock nyitány némi billentyûvel. Viszont ami ezután jön, az igazi csemege a fülnek. Az ismételten gitárszólókkal telitûzdelt dalt kemény szaggatásokkal tördelik. Itt az ének már egy fokkal dallamosabb. És a mese így folytatódik tovább. Azért írom, hogy mese, mert az album minden perce magával ragadó, mint gyerekkorunk kedvenc meséje, amit édesanyánk este a székrõl zsibbadtan, szinte leszédülve olvasott századjára nekünk. Ezzel nem azt mondom, hogy jelen együttesünk a világ legeredetibbje stílusában, de engem utoljára az utolsó Casketgarden album fogott meg így. Egyszerûen azt nyomják, amit szeretnek, amiért élnek, és amihez értenek. A zenébõl sugárzik a lelkesedés és az elkötelezettség. Az album utolsó két száma pedig szinte folyamatos mániákus gitárszólózás. A Spirits talán rejt még magában egy jó adag olaszos power metal érzetet lendületes alapritmusával.
Sajnos a basszusgitárból nem a legtöbbet hallani, mert az album egy picit dohosan szól, de talán ez adja meg azt a karcot, amitõl a kemény és dallamos részek olyan jól megférnek egymás mellett hangzásban. Külön szeretném kiemelni a dobos, Damiano Porcelli munkásságát, ami szerintem kiváló teljesítmény. Nem bonyolítja túl a dolgokat. Pont annyit üt amennyit feltétlen kell, viszont ahol szabaddá engedik, ott lelkesen pörget és igényes cinjátékával keményen hozza az alapot.
Itt viszont elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol ellent kell mondjak fenti írásomnak, mivel ez a zene sokkal inkább az In Flames, Children Of Bodom, At The Gates iskola. Tehát a Golem nem a black/death irányból jött, hanem azokból az elemekbõl táplálkozik ragyogóan, amilyen hatásokat hoztak a bandába. Csak hallgassátok meg a nyolcas Murder God számot (ezzel a számcímmel biztos nem fognak fellépni különbözõ televíziós hitvallású mûsorokban, mint háttérzenekar)! Itt mutatkoznak meg leginkább a hard rock gyökerek.
Kívánom, hogy szerezzenek nagyobb ismeretséget, mert megérdemlik. Külön érdekelne, hogy mit mûvelnének egy csak hard rock és thrash project keretein belül. A lemez hallgatása háttérzeneként is és odafigyelve is ajánlott.
1. Ever Been To Hell 2. Ezechiel 3. Black Era 4. The Dark Pasenger 5. Metal Holocaust 6. Like A Cage 7. World Of Lies 8. Murder God 9. Enemyself 10. Indifference 11. Spirits
